Bevezető

Volt már olyan álmotok, ami valóra is vált? Én eddig azt hittem az álmok hülyeségek, csak epekedünk utána, a vége pedig egy nagy pofára esés... Pedig nem, tévedtem.

Soha nem hittem volna, hogy nekem, Stella Davisnek valóra válnak az álmaim... És mégis. Minden más lett, egyik percről a másikra... De hogy is kezdődött ez az egész? 

Egy átlagos 16 éves szőke lány vagyok, aki még csak másodikos középiskolás. Imádok itt élni Münchenben. Imádok végigmenni az utcán, és olyan arcokat látni, akik boldogak, mosolyognak, nevetnek. A játszótér mellett elmenni, és látni a boldog gyermek arcokat. Imádom ezt átélni, minden nap. Ezért is megyek erre felé haza az iskolából. Ilyenkor a legjobb, áprilisban. Kezd jó idő lenni, ilyenkor az emberek a szabadban vannak. 

Nem olyan vagyok, mint a többi lány az iskolából. Nem iszom, nem cigizem, nem járok bulizni, nincs kivágott felsőm vagy miniszoknyám. Olyan vagyok, amilyen én szeretnék lenni, nem olyan amit a divat diktál. És mégsem vagyok kifejezett jókislány... A számat folyamatosan csak jártatom, lelőni sem tudnának. Legalábbis a családom szerint... A családom... Az anyámmal, a húgommal, és a nagyszüleimmel élek egy belvárosi nagy házban. Apám rég elköltözött tőlünk, és szinte nem is tartjuk a kapcsolatot. Anyám pedig egy keresetből talán nem tudna minket eltartani a húgommal, így nagyszüleim segítenek nekünk. 

A tanulásom... Hát azt hiszem nem a legjobb, de nem is vagyok olyan borzasztó. Elmegy... Közepes. Most is épp az iskolába tartok, sietősen. Izgatott vagyok... Suli után a barátnőmmel indulunk egyből a táncterembe. Kiskorom óta táncolok, ahogy Jessy is. Azt mondják mi vagyunk a tánciskola egyik "legjobbjai". Így megpályáztunk egy Angliai táncműsort. Aki bekerül, kap egy sztárt maga mellé, és egész nyáron az ő táncosai lesznek... Nekem mindegy volt, ki az a sztár, a lényeg annyi volt, hogy Anglia... Ez Anglia! Imádom... mindig is szerettem volna eljutni oda. Ráadásul a program vezetője ingyen szállást nyújt nekünk, és még fizetést is kapunk. Nem titok, nagy álmom bekerülni. De mégsem voltam benne biztos, hogy bejutunk... Hisz ez is csak egy álom, mint a többi sületlenség, ami úgysem teljesül, nem? Miért pont mi kerülnénk be több száz ember közül? Nem hinném, hogy jobban tudnánk táncolni, mint pár huszonéves, vagy végzős. Ennyire jók mi sem vagyunk... 

- Szia. - ugrott a nyakamba izgatottan a barátnőm az iskola előtt.

- Hali. - mosolyogtam rá. 

- Olyan izgatott vagyok. - csapta össze kezeit. 

- Én is, kíváncsi vagyok mi lett a végeredmény... - nevettem el magam.

- Biztos bejutunk... be kell jutnunk! - láttam, hogy tekintete szigorúvá vált. Ilyenkor nem lehetett mit mondani. Felemeltem kezeimet, és egy olyan "megadom magam" tekintettel megfordultam, és megindultam a terem felé. 

Egész idő alatt az járt a fejembe, amit ő mondott, és a lépéseink... Nem tudtuk a többiek milyen gyakorlatot hoztak össze, és ez még jobban idegesített. Az iskolában hamar végeztünk szerencsére, és utunk most nem a kávézóba vezetett, hanem egyenesen a táncterembe. Azonnal besiettünk, de ekkor még nem volt kitéve a táblázat, ki hanyadik... 

- Francba... - Jessy idegesen leült a földre, és nekidőlt a falnak, majd őt követtem. 

- Nyugi, minden oké lesz. - megfogtam kezét és megszorítottam, mire rám mosolygott.

Ez a lány olyan, mint a húgom. Óvoda óta barátok vagyunk, és iskola mellett még itt is együtt lógunk. Szinte minden időnket együtt töltjük. Fergeteges barátság ez, szinte érzem, ahogy számíthatok rá... Hogy ő bízik bennem, mikor más nem...

- Jó reggelt lányok. - köszönt tánctanárunk, Virginia, miközben egyre közelebb sétált felénk, és ekkor megláttuk nála a nagy táblát. A termekből hirtelen kijött az összes lány, és fiú is. 

Felálltunk, hogy közelebb kerüljünk a táblához, de ekkor csak egyre hátrébb löktek minket. Sok lány szomorúan, valaki pityeregve távozott, mikor a végén oda jutottunk mi is, de ekkor elfordultunk, és egymásra néztünk. 

- Félek... - néztem barátnőmre.

- Aha... - nyelt nagyot. - Én is. - elmosolyodott, majd megfogta kezem, és egyszerre a táblára néztünk.

Ekkor érdekes érzés fogott el... Megláttam a nevünket... Elmosolyodtam. Nem tudtam hanyadikok vagyunk, csak a nevünket néztem, én már ettől boldog voltam hiszen láttam, hogy a lap tetején vagyunk. 

- Gratulálok lányok. - nyomott a kezembe egy papírt Virginia. 

- Köszi. - mosolyodtam rá. 

- Nem látszol olyan boldognak... - nézett rám nagy szemekkel. 

- Miért lennék annyira boldog? - húztam fel szemöldököm, mire nagy szemekkel néztek rám. 

- Mert elsők vagyunk te hülye! - kiáltott rám nevetve Jessy. 

Szemeim nagyra kerekedtek, és jobban megnéztem a lapot. És tényleg, tényleg mi voltunk az elsők... 

Jessy ugrálni, és sikítozni kezdett. Én kezeimet a szám elé tettem, és egy könny gördült végig arcomon. Ez nem a bánattól... Ez a boldogságtól. Soha nem hittem, hogy eljutunk idáig. Nem hittem, hogy ilyen jó lehetek... Virginia ránk nézett, és elnevette magát. 

- Nyissátok ki azt a lapot. A többi részletet edzés után az irodámba. - mosolygott, majd elsétált. 

A kezemben lévő borítékot kibontottam, Jessy pedig mellém állt. Kihúztam a benne lévő kis lapot, amin mindössze ennyi állt: 

Köszöntünk ezáltal a One Direction csapatában!